Astangajóga Oktatási és Kulturális Közhasznú Alapítvány

2013. nyár. Rövid beszámoló a pécsi közös gyakorlás tapasztalatairól

A feladatnak nagyon örültem. A kihívást testhez állónak találtam hiszen, egy régóta bennem motoszkáló szándéknak adott megfelelő hátszelet, hogy az ottani baráti, barátságosan zárkózott közösséggel valami „mást” kezdjünk magunkkal, mint a megszokott körök újra és újra játszását.

A gyakorlás szemszögéből az első néhány hónap is – más szemszögből elmúltnak hitt „tendenciák” megnehezítették a tisztánlátást - nagyon fegyelmezetten és könnyeden alakult, pedig a gyakorlás körülményeinek megteremtése erre az időszakra szorítkozott. Érdeklődéssel szemléltem miként ölt alakot egy ilyen új kezdeményezés, az egészen más oldalról megismert pécsi környezetben. Figyelmet fordítottam a helyzet egészének változásaira – hol adódik helyszín, ki lelkesedik, ki jön le ezek közül, ki tér vissza, ki nem stb. –, és az ezekre keletkező saját, belső reflexiókra. Igyekeztem ezeket feldolgozni; megértéssel és elfogadással.

Maguk az órák lazán követték a tantervet. Szem előtt tartva, hogy az emberek sikerélmény hiányában nem fognak kitartani – ezt saját tapasztalatból jól ismerem –, illetve legtöbbjük gyakorlásának indítéka – kimenetele meg végképp – eleve bizonytalansággal volt teli, és bennem is akadt kétség a felkészültségemet illetően. Apránként haladtunk hát, de haladtunk! Az órák alkalmával én bemutató jelleggel gyakoroltam az ászanákat. Törekvésem inkább a gyakorlótársak segítésére, mozdulataik, visszajelzéseik megfigyelésére szorítkozott. Mindent próbáltam bevetni, amit az idők során Anyjuskától ellestem vagy megtanultam. Ez néhol egyszerű utánzásban kimerült, néha pedig értelemmel párosult és világosságot hozott. Az egyéni gyakorlásaim alkalmával tapasztaltam csak, hogy mások megfigyeléséből mennyire sokat tanultam és fejlődtem, szinte észrevétlenül.

Órák előtt rendszerint nem volt számottevő időm felkészülni, de ügyeltem arra, hogy legalább egy pillanatra hosszan kilélegezzek, és a belégzéssel engedjek valami ismeretlen nyugalmat és magabiztosságot beszivárogni a jelenlétembe. Ez a valami olyan volt, mint egy Mester. Mintha megváltozott volna a gondolatok, a gondolkozás minősége! Erre hagyatkoztam amikor képes voltam ezt tisztán észlelni és átélni. Az elején féltem is tőle, nem mertem csak apránként teret engedni neki. A közös gyakorlások vége felé már sokkal bátrabban lépkedtem a jógapapucsban, ami azért változatlanul lötyögött a lábamon. De éreztem, hogy beleléptem, hogy beenged, és ez fontos, ez jó!

Rendkívüli érzés volt savászanák alatt szukhászanából figyelni a fekvő testeket a félhomályban. Megható volt a szikrázó nyugalom, néha könnyeket csalt a szemembe az elégedettség és a hála, hogy részesülhetek ebben a látványban, ebben az élményben. Óriási megtiszteltetés ért! Köszönöm! Volt amikor legszívesebben elfutottam volna. Ez a felkészületlenségből fakadt, ami pedig abból a hiszemből született, hogy „úgyis menni fog, csináltam már ilyet”. Erről beszámoltam volt egyszer a nyár során. Alkalmanként nehezen sikerült rávenni magam, hogy elmenjek és csináljam. Inkább lustálkodtam volna. Szerencsére valahogy mindig odakeveredtem, és utólag nagyokat derültem, hogy milyen ostoba vagyok amikor nem akarok részt venni abban, ami jó is, bár nehéz is, és inkább hajlok a könnyű, de nem valami jó, de mindegy, irányába.